Non so in qual modo, ma i miei scolarini erano venuti a sapere che quel giorno era il mio compleanno. Me li vidi arrivare alla scuola col vestito delle feste e con un regalino tra le mani.
Chi mi portava una penna elegante, chi un libriccino da messa, chi un astuccio da lavoro, chi un bel mazzo di fiori freschi. Io fui consolata e attristata da quella vista: consolata perchè qualunque segno di gratitudine o d'affetto che mi venisse da quei buoni figliuoli mi toccava il cuore e mi faceva parer leggiero ogni sacrifizio: attristata, poichè pensavo che i denari occorsi in quelle compre, potevano venir destinati a più nobile uso. A ogni modo, accolsi serenamente quelle care dimostrazioni d'amore.
Un bambino solo, il più povero, non mi offrì nulla: ma dal suo contegno imbarazzato e dal suo visetto malinconico argomentai quanto dovesse soffrire. Lo chiamai e quando l'ebbi vicino me lo strinsi ripetutamente fra le braccia, baciandolo. Incoraggiato da quelle carezze, il poverino mi pose tra le mani un involtino e fuggì vergognoso.
Sorpresa e incuriosita, lo aprii senza che nessuno potesse accorgersene. Vi erano.... indovinate!.. Tre pallottoline di zucchero!
Lo richiamai subito da me.
--Lo sapevi che mi piacesse lo zucchero? gli chiesi sorridendo.
--Me lo sono figurato! Mi piace tanto a me!
--E tu, ripresi commossa, l'hai certo chiesto alla mamma e....
--No signora! replicò prontamente, non ho chiesto nulla a nessuno; glie l'ho serbato proprio io, di mio....
--Ma pure....
--La nonna, quando mi dà il caffè e latte, mi mette sempre nella chicchera due o tre pallottoline di zucchero per indolcirlo. Io ho levato lo zucchero....
--E il caffè e latte?... chiesi con la gola serrata.
--L'ho preso amaro!
Mario, piccolo Mario, dove sei tu? Forse il fumo delle officine avrà annerito il tuo viso d'angelo, forse a quest'ora lavorerai i campi dove biondeggia la messe e si matura, al sole, la vite, forse ti accoglieranno le navi avventurose dove il lavoro è sì duro, la speranza sì fallace....
Ma chiunque tu sii, operaio, agricoltore o uomo di mare, il tuo posto è fra i nobili cuori, per quali l'amore è sacrifizio, l'abnegazione, dovere.
Mario, piccolo Mario, se tu per un momento potessi entrare nella mia stanzetta da studio, vedresti molte carte, molti libri, molti ninnoli; e vedresti anche, custoditi in una piccola campana di vetro, tre pezzetti di zucchero, un nome, una data! | Nem tudom, miképpen, de a tanítványaim valahogy megtudták, hogy aznap volt a születésnapom. Ünneplő ruhában jöttek az iskolába, ajándékkal a kezükben. Volt, aki elegáns tollat hozott, volt, aki imakönyvet, volt, aki egy tartót, volt, aki egy szép csokor friss virágot. Ez a látvány megvigasztalt és elszomorított engem: megvigasztalt, mert az elismerésnek vagy a szeretetnek bármilyen jele, amit ezektől a jó gyermekektől kaptam, megérintette a szívem és könnyebbé tett minden áldozatot: ugyanakkor elszomorított, mert azt gondoltam, hogy azt a pénzt, amit emígyen költöttek el, nemesebb célra is fordíthatták volna. Mindenesetre derűsen fogadtam a szeretetnek ezen kedves megnyilvánulásait. Csak egyetlen gyermek, a legszegényebb nem ajándékozott nekem semmit: ám zavart viselkedése és szomorú arcocskája megérttették velem, hogy mennyire szenvedett. Odahívtam magamhoz, és amikor közel ért hozzám, többször megöleltem és megcsókoltam. Felbátorodva ettől a dédelgetéstől, szegényke a kezembe csúsztatott egy kis csomagot és szégyenkezve elszaladt. Meglepetve és kíváncsian bontottam ki a csomagot, anélkül, hogy bárki is észrevehette volna. Mi volt benne... találják ki!... három apró cukorgolyó! Azonnal visszahívtam magamhoz a fiút. - Te tudtad, hogy én szeretem a cukrot? - kérdeztem tőle mosolyogva. - Kitaláltam! Hisz én is annyira szeretem! - És te - folytattam elérzékenyülve - biztosan kértél édesanyádtól és... - Nem, asszonyom - vágott a szavamba fürgén -, nem kértem senkitől semmit; én tettem félre, a sajátomból... - Nahát... - Nagyanyám, mindig tesz a csészémbe két vagy három cukorgolyót,amikor tejeskávét ad nekem, hogy megédesítse. Én kivettem a cukrot... - És a tejeskávé? - kérdeztem elszorult torokkal. - Keserűen ittam meg! Márió, kicsi Márió, hová lettél? Talán a műhelyek füstje befeketítette angyalarcodat, talán épp a földeken dolgozol, ahol szőkül a kalász és a napon érik a fürt, vagy talán kalandos hajókra szállsz, melyeken a munka kemény, a remény csalóka... De légy bárki is, földműves, munkás vagy tengerész, a helyed a nemes lelkek között van, melyek számára a szeretet áldozat, lemondás és kötelesség. Márió, kicsi Márió, ha egy pillanatra beléphetnél kicsiny dolgozószobámba, láthatnál sok papírt, sok könyvet és sok csecsebecsét; és láthatnád, hogy apró üvegbúra alatt őrzök három darabka cukrot, egy nevet és egy dátumot! |